1.Bejelentkezés, avagy a kedves és nagytudású kolléganő az üvegfalon túlról
A tejterhelés reggelén Eszter nem ehetett semmit, éhgyomorra kellett mennünk. Mondanom sem kell, féltem tőle, hogy fogja ezt tolerálni a kisasszony, ugyebár , ha az evésről van szó, ő nem ismer tréfát... Meglepett. Kitartó volt, és rendkívül türelmes...
Természetesen dugóba kerültünk, és késtünk. Becsületes lévén, 4x, azaz négyszer próbáltam hívni a kórházat, hogy jövünk, ha araszolva is, de határozottan haladunk. Se a melléken nem jelentkezett senki, és "várjon a kezelő jelentkezésére" sem jött be. A kórháztól egy saroknyira úgy döntöttem, ötödszörre nem próbálkozom...
Belső parkolóba be, anya a papírokkal kivágódik a kocsiból, hogy gyorsan bejelentkezik. Az első negyed óra parkolás ingyenes, óóó, háromszor is megjárom ennyi idő alatt... Igen, hogyne...:):)
A recepció előtt két darab kábé 3-3,5 km-es sor kígyózott...Sóhajtozva, (na jó, magamban anyázva) beálltam a rövidebbnek tűnőnek a végére... Aztán megláttam egy fehér köpenyest elsuhanni épp mellettem. Lerohantam: tejterhelésre jöttünk, osztályos befekvésre, TÉNYLEG ITT kell sorba állnom? Megkérdezte kedves és nagytudású kolléganőjét az üvegfalon túlról. Igen, ITT, hangzott az elkeserítő válasz.. Sorbaálltam az immáron minimum 6 km-esre nőtt sorba...Ahová, míg sorban álltam, még néhányan beálltak előre, szabadkozva: csak egy kérdés. (Eszter mindeközben Gryllus Vilmos bácsi dalait hallgatta Apával a parkolóban. Illetve mindenki azt hallgatta az egész parkolóban, ha akarta, ha nem. Apával buliztak). Végül is laza 20 perc után sorra kerültem, végre. Megkönnyebbülve adtam át a papírokat a kedves és nagytudású kolléganőnek az üvegfalon túlra. Aki, belenézve az iratokba, sanda szemeket meresztgetve rám, ezt merészelte mondani: "Anya, szemben ki van írva -mutatott egy bizonytalan pontra a távolban, valahol a tömeg mögött- hogy OSZ-TÁ-LYOS BE-TEG-FEL-VÉ-TEL. " Nyeltem egy nagyot, és folytott hangon ennyit sziszegtem csupán a kedves és nagytudású kolléganőnek az üvegfalon túlra: "Épp ezt kérdezte meg nekem a kolléganője úgy 20 perccel ezelőtt, mielőtt beálltam a sorba" majd kecsesen elviharzottam a bizonytalan pont felé, egyenesen a tömeg mögé. (Kifejezettem kiráz a hideg az ilyen típusú ügyintézőktől, de valahogy mindig beléjük botlok)
Ezután a betegfelvétel zökkenőmentesen zajlott, kb 3 perccel a fent említett incidens után, kezemben a papírokkal indultam a külső parkolóba Manócskáért és Apáért. (azaz három percembe került volna a betegfelvétel, ha a kedves és nagytudású kolléganő az üvegfalon túl figyel is a munkatársa kérdésére, nem csak bólogat. Na mindegy.)
2. Megintcsak: Most akkor hol is jelentkezzünk?!
Beléptünk a Gé épületbe. A 2. emeleten, a gasztrós osztályon a nővérke kezébe adtam a papírt, udvariasan elmondtam, kik vagyunk és miért jöttünk. Nővérke elolvassa a gyermek nevét, majd közli, ezzel a földszinte kell mennünk. A földszinten a portás kezébe nyomtam a papírokat...Aki beleolvasott, lapozott egyet, majd vissza egyet, megint hátra, majd megkérdezte, miért is vagyunk itt. Mondom, osztályos bentfekvés, tejterhelés. Aha. Akkor a 2 emeletre kell mennünk, az osztályra. Mondom, aha, szerintem is, de onnan küldtek ide. Portás hümmög kettőt, "szerintem itt ma nincs ilyen" (felszaladt a szemöldököm, mi van?!?!) "Mariiiiii!!! Van ma tejterhelés???" zengedezett a portás valahová egész hátra egy ajtó mögé "Szerintem ma nincs semmi" jött a válasz, majd megjelent Mari is, és elkedte forgatni a papírjainkat. Na, itt kezdte elönteni az agyamat a lila köd. De Mari felemelte a telefont, és megerősítette a 2. emeleten a Nővérkét, hogy igen, tényleg hozzájuk kell felvenniük minket... A lila köd még idejében elszállt...
Visszalifteztünk a 2. emeletre. Felvettek minket az osztályra. Elfoglalhattuk az ágyunkat... általános állapotfelmérések, fülészet, stb. Eszter valódi hősként tűrte a procedúrát...
Fél 11-ig ezenkívül semmi nem történt. Akkor végre szóltak, hogy megetethetem Minit, ma csak a Prick -tesztet végzik el ( http://www.astmasan.ro/hu/pliante/10.html). Édesem, akinek eddig egy szava sem volt, pedig biztosan kopogott a szeme az éhségtől, nagyjából másfél perc alatt 2 és fél banánt elfogyasztott.
3. A 105-ös szoba rejtélye
A Prick-tesztre 14 órára kell mennünk az A épület, 1. emelet 105-be, tájékoztatott az egyik nővérke. (háromszor, két óránbelül, sebaj...) El is indultunk. Keresem lelkesen az A épület első emeletén a 105-ös ajtót....Nincs. Sehol. Egy fehér köpenyes száguldott épp arra, így segítséget kértem, hol az a bizonyos 105-ös ajtó. Nem tudta. Én meg nem tudtam, mit nem tud ezen, ha egyszer itt dolgozik... Mindenesetre kedvesen a 118-as ajtóhoz küldött, a bőrgyógyászatra. Bekopogtam, az asszisztens kilépett, elmondom, kik vagyunk és mi járatban, és hogy egy bizonyos rejtélyes 105-ös ajtót keresünk. Az asszisztens egy kis türelmet kért, és bement. 1 perc múlva megjelent: "Az osztályon kértek konzíliumot?" Szegezte a mellkasomnak a kérdést. "Hogy mit?" Értetlenkedtem. Tényleg egyre rejtélyesebbnek tűnt az a bizonyos 105-ös ajtó, lelki szemeim előtt megjelent egy elkülönített folyosó, acélborítású falakkal, ahová a kedves beteg csak a kétajtósszekrény-méretű biztonsági őrrel léphet be, és az ajtó, természetesen hipermodern, extrabiztonságos acélajtó, 8 számzárral, ujjlenyomatleolvasóval, térfigyelő és hőérzékelő kamerákkal, 6 mechanikus zárral... És ha nem tudod a jelszót, nem léphetsz be a 105-ös ajtón... Újabb 5 percig vártunk ilyen kétségek között, mire megjelent az asszisztens, és közölte: 152-es ajtó, Dr. Nemtudommárki. Hát, kiábrándító volt.. Se acélajtó, se biztonsági őr...
(De most komolyan, a 152-t hogy lehet összekeverni a 105-tel??? )
Ez az ajtó hamar meglett. És igen, egyszerű, sárga faajtó. :( Kopogok, asszisztens kilép, ismét elmondom kik vagyunk, miért jöttünk. Asszisztens bólogat, elkéri a papírokat, várjunk. Várunk. 2 perc múlva kilép, és rezzenéstelen pókerarccal megkérdi: "Konzíliumot kértek?" "Hogy mit?" Felettébb értelmesen nézhettem rá, mert szó nélkül visszabújt az ajtó mögé. Bennem pedig felmerült, lehet hogy mégsincs vizsgálat, ha nem tudom a jelszót, azaz a választ: "konzíliumot kértek?"...
A jó hír: vagy tudtam a jelszót, csak nem tudok róla, vagy nem kellett semmiféle jelszó, (azt hiszem, ezt már sosem fogom megtudni), de a vizsgálatot elvégezték, az eredmény negatív... :-)))
Így holnap reggel ismét nincs reggeli, és valamikor Manó kap 1ml tejet, majd várunk, és figyelünk. Ha minden ok, akkor 1 óra múlva 2mlt... Izgulok!!! (csak Eszter azt ne higgye, hogy ő már soha többé nem kap reggelit...)
Forgattak is, igen, igazi tévés forgatás volt, az osztály kapott ajándékokat. De mi kihagytuk...Sem Eszter, sem én nem lőttük be tévésztárosra a sérónkat ma, így mégsem léphettünk a kamerák elé... (na jó, épp aludt a picilány....)
Egyébként Minimanó már barátnőt is talált, nagyon szívesen játszik Orsival, egy kedves 5 éves kislánnyal. Fut hozzá, ha meglátja, sőt, már egy ölelést is megérdemelt... :-) Rajzoltunk, felfedeztük a babaházat, mesét olvastam nekik, formabedobósat játszottunk... Tényleg jól elvoltunk.
4. "Baba is iszik belőle!"
A szobatársunk egy picike tünemény, az alig 3 hónapos Réka baba volt. Eszter csodálkozón, álmélkodva nézte, ahogy szopizik. Szemmel láthatóan elbűvölte, megigézte... csak állt, nagyon erősen, szinte áhítattal figyelte babát és anyukáját, és suttogva ismételgette mindannyiszor, ahányszor a baba szopizott: "iszik a baba, iszik!"
Aztán délután, úgy 4 óra tájban, mikor Réka baba ismét szopizott, Eszter az ölembe kéredzkedett, onnan leste őket. Majd gondolt egyet, az ölemben ülve szembefordult velem, és elszántan közölte: "Baba is iszik!.. Baba is iszik onnan!...Baba is iszik belőle!" Egyik kis kezével a pólóm nyakát húzta lefelé, a másikkal a cicimet próbálta előhalászni.... Percekig tartott, mire meg tudtam győzni, hogy ez sajnos nem fog menni... Tényleg meglepődtem, de be kell vallanom, valahol jó érzés volt. Nem tudtam, hogy csupán a dolog intimitása ragadta magával, vagy emlékeket idézett-e fel benne.
Este a kórházi széken ülve, csendesen összebújtunk, és énekeltem, meséltem neki, ő pedig kis buksiját a mellkasomon pihentette. Épp álomba szenderült volna, mikor egyszer csak felült, nagy szemekkel komolyan rám nézett, lehúzta a pólómat, és a cicimre mutatott: "Baba is iszik belőle!" Megható volt, és kicsit fájó, ugyanakkor boldog érzés: igen, elmúlt, de Eszter is emlékszik rá... De ezt rajtunk kívül úgysem érti senki. Ez csak a miénk, anyáé és gyermekéé...:)
Ezután a betegfelvétel zökkenőmentesen zajlott, kb 3 perccel a fent említett incidens után, kezemben a papírokkal indultam a külső parkolóba Manócskáért és Apáért. (azaz három percembe került volna a betegfelvétel, ha a kedves és nagytudású kolléganő az üvegfalon túl figyel is a munkatársa kérdésére, nem csak bólogat. Na mindegy.)
2. Megintcsak: Most akkor hol is jelentkezzünk?!
Beléptünk a Gé épületbe. A 2. emeleten, a gasztrós osztályon a nővérke kezébe adtam a papírt, udvariasan elmondtam, kik vagyunk és miért jöttünk. Nővérke elolvassa a gyermek nevét, majd közli, ezzel a földszinte kell mennünk. A földszinten a portás kezébe nyomtam a papírokat...Aki beleolvasott, lapozott egyet, majd vissza egyet, megint hátra, majd megkérdezte, miért is vagyunk itt. Mondom, osztályos bentfekvés, tejterhelés. Aha. Akkor a 2 emeletre kell mennünk, az osztályra. Mondom, aha, szerintem is, de onnan küldtek ide. Portás hümmög kettőt, "szerintem itt ma nincs ilyen" (felszaladt a szemöldököm, mi van?!?!) "Mariiiiii!!! Van ma tejterhelés???" zengedezett a portás valahová egész hátra egy ajtó mögé "Szerintem ma nincs semmi" jött a válasz, majd megjelent Mari is, és elkedte forgatni a papírjainkat. Na, itt kezdte elönteni az agyamat a lila köd. De Mari felemelte a telefont, és megerősítette a 2. emeleten a Nővérkét, hogy igen, tényleg hozzájuk kell felvenniük minket... A lila köd még idejében elszállt...
Visszalifteztünk a 2. emeletre. Felvettek minket az osztályra. Elfoglalhattuk az ágyunkat... általános állapotfelmérések, fülészet, stb. Eszter valódi hősként tűrte a procedúrát...
Fél 11-ig ezenkívül semmi nem történt. Akkor végre szóltak, hogy megetethetem Minit, ma csak a Prick -tesztet végzik el ( http://www.astmasan.ro/hu/pliante/10.html). Édesem, akinek eddig egy szava sem volt, pedig biztosan kopogott a szeme az éhségtől, nagyjából másfél perc alatt 2 és fél banánt elfogyasztott.
3. A 105-ös szoba rejtélye
A Prick-tesztre 14 órára kell mennünk az A épület, 1. emelet 105-be, tájékoztatott az egyik nővérke. (háromszor, két óránbelül, sebaj...) El is indultunk. Keresem lelkesen az A épület első emeletén a 105-ös ajtót....Nincs. Sehol. Egy fehér köpenyes száguldott épp arra, így segítséget kértem, hol az a bizonyos 105-ös ajtó. Nem tudta. Én meg nem tudtam, mit nem tud ezen, ha egyszer itt dolgozik... Mindenesetre kedvesen a 118-as ajtóhoz küldött, a bőrgyógyászatra. Bekopogtam, az asszisztens kilépett, elmondom, kik vagyunk és mi járatban, és hogy egy bizonyos rejtélyes 105-ös ajtót keresünk. Az asszisztens egy kis türelmet kért, és bement. 1 perc múlva megjelent: "Az osztályon kértek konzíliumot?" Szegezte a mellkasomnak a kérdést. "Hogy mit?" Értetlenkedtem. Tényleg egyre rejtélyesebbnek tűnt az a bizonyos 105-ös ajtó, lelki szemeim előtt megjelent egy elkülönített folyosó, acélborítású falakkal, ahová a kedves beteg csak a kétajtósszekrény-méretű biztonsági őrrel léphet be, és az ajtó, természetesen hipermodern, extrabiztonságos acélajtó, 8 számzárral, ujjlenyomatleolvasóval, térfigyelő és hőérzékelő kamerákkal, 6 mechanikus zárral... És ha nem tudod a jelszót, nem léphetsz be a 105-ös ajtón... Újabb 5 percig vártunk ilyen kétségek között, mire megjelent az asszisztens, és közölte: 152-es ajtó, Dr. Nemtudommárki. Hát, kiábrándító volt.. Se acélajtó, se biztonsági őr...
(De most komolyan, a 152-t hogy lehet összekeverni a 105-tel??? )
Ez az ajtó hamar meglett. És igen, egyszerű, sárga faajtó. :( Kopogok, asszisztens kilép, ismét elmondom kik vagyunk, miért jöttünk. Asszisztens bólogat, elkéri a papírokat, várjunk. Várunk. 2 perc múlva kilép, és rezzenéstelen pókerarccal megkérdi: "Konzíliumot kértek?" "Hogy mit?" Felettébb értelmesen nézhettem rá, mert szó nélkül visszabújt az ajtó mögé. Bennem pedig felmerült, lehet hogy mégsincs vizsgálat, ha nem tudom a jelszót, azaz a választ: "konzíliumot kértek?"...
A jó hír: vagy tudtam a jelszót, csak nem tudok róla, vagy nem kellett semmiféle jelszó, (azt hiszem, ezt már sosem fogom megtudni), de a vizsgálatot elvégezték, az eredmény negatív... :-)))
Így holnap reggel ismét nincs reggeli, és valamikor Manó kap 1ml tejet, majd várunk, és figyelünk. Ha minden ok, akkor 1 óra múlva 2mlt... Izgulok!!! (csak Eszter azt ne higgye, hogy ő már soha többé nem kap reggelit...)
Forgattak is, igen, igazi tévés forgatás volt, az osztály kapott ajándékokat. De mi kihagytuk...Sem Eszter, sem én nem lőttük be tévésztárosra a sérónkat ma, így mégsem léphettünk a kamerák elé... (na jó, épp aludt a picilány....)
Egyébként Minimanó már barátnőt is talált, nagyon szívesen játszik Orsival, egy kedves 5 éves kislánnyal. Fut hozzá, ha meglátja, sőt, már egy ölelést is megérdemelt... :-) Rajzoltunk, felfedeztük a babaházat, mesét olvastam nekik, formabedobósat játszottunk... Tényleg jól elvoltunk.
4. "Baba is iszik belőle!"
A szobatársunk egy picike tünemény, az alig 3 hónapos Réka baba volt. Eszter csodálkozón, álmélkodva nézte, ahogy szopizik. Szemmel láthatóan elbűvölte, megigézte... csak állt, nagyon erősen, szinte áhítattal figyelte babát és anyukáját, és suttogva ismételgette mindannyiszor, ahányszor a baba szopizott: "iszik a baba, iszik!"
Aztán délután, úgy 4 óra tájban, mikor Réka baba ismét szopizott, Eszter az ölembe kéredzkedett, onnan leste őket. Majd gondolt egyet, az ölemben ülve szembefordult velem, és elszántan közölte: "Baba is iszik!.. Baba is iszik onnan!...Baba is iszik belőle!" Egyik kis kezével a pólóm nyakát húzta lefelé, a másikkal a cicimet próbálta előhalászni.... Percekig tartott, mire meg tudtam győzni, hogy ez sajnos nem fog menni... Tényleg meglepődtem, de be kell vallanom, valahol jó érzés volt. Nem tudtam, hogy csupán a dolog intimitása ragadta magával, vagy emlékeket idézett-e fel benne.
Este a kórházi széken ülve, csendesen összebújtunk, és énekeltem, meséltem neki, ő pedig kis buksiját a mellkasomon pihentette. Épp álomba szenderült volna, mikor egyszer csak felült, nagy szemekkel komolyan rám nézett, lehúzta a pólómat, és a cicimre mutatott: "Baba is iszik belőle!" Megható volt, és kicsit fájó, ugyanakkor boldog érzés: igen, elmúlt, de Eszter is emlékszik rá... De ezt rajtunk kívül úgysem érti senki. Ez csak a miénk, anyáé és gyermekéé...:)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése