11 órakor jelentkeztünk be a kórház recepcióján. Adminisztrációs bakiknak köszönhetően fél kettőkor kerültünk csak sorra, (nem jelentkeztették még ki a gasztróról...), de babó roppant türelmes volt...
Esztert infúzióra kötötték. Nem is maga a szúrás, hanem a branül és az infúziós cső háborította fel Esztert, pontosabban, hogy azt bizony anya sem veheti ki... Végül csak álomba sírta magát...
Fél 3-ra ismét felszökött a láza, 39,2...Kúpot kapott. Vért vettek tőle, és a nővér, rendkívül ostoba módon, álmában szórta meg... (mérges is voltam érte) Annyira megijedt édesem, egész testében remegett, patakokban folytak a könnyei. Egy vékonyka csőbe vették fel a vért az ujja hegyéből. Olyan hevesen tiltakozott, hogy két nővér hiába is próbálkozott, Eszter nyert. A harmadik ügyesebb volt, bár ő is komoly közelharcot vívott a kislánnyal... Összesen háromszor szúrták az ujja hegyét, kétszer a kézfejét...
Fél hatra ismét magas láza lett, kapott Algopirin-t... A doktornő azt mondta, nem valószínű, hogy ezek után hazamehetünk... :(
A láz később ugyan elmúlt, de Minim nem akart inni. Ha csak meglátta a poharat, vagy meghallotta az inni, a tea, vagy a víz szót, sírt, ha pedig közelítettem is felé bármilyen folyadékot, csapkodni, visítani kezdett. Néhány korty ugyan lecsúszott, de ha erőltettem, hányingere lett... A kekszet viszont annál boldogabban majszolta.
A kedve jó volt, mosolygott, csacsogott (amikor épp nem akartam itatni), szemmel láthatóan jót tett neki az infúzió.
Mivel apának délután dolgoznia kellett menni, megkérdeztem a doktornőt, maradunk-e vagy mehetünk haza. Azt mondta, ez a laboreredmények függvénye, amint tudja, jön. Ez volt nagyjából reggel 7-kor.
Aztán fél kettőig nem szólt, bár 2x is átrobogott a kórtermen, és egyszer vizitelt is.
Akkor ismét meg mertem kérdezni, mire számítsunk. Dúlt-fúlt, hogy mi nagyon rángatni akarjuk őt, ez nem így működik, mi nem rángathatjuk őt......
Nagyon bunkó volt, olyan hangnemben beszélt velem, mintha ostoba és gyereknevelésre alkalmatlan lennék.. Én ennek ellenére úgy döntöttem, előveszem udvarias pókerarcomat...
"Először is, a gyerek nem halálos beteg! Talpra állítottuk infúzióval, de az nem tisztünk, hogy ebből a betegségből itt most kigyógyítsuk." Így kezdte, na, már ekkor az egekben volt a vérnyomásom, szívem szerint leordítottam volna a haját...
Folytatta: Hogy mi az, hogy nem tudom megitatni a gyereket. "Itt tovább nem maradhat, de azzal meg nem küldhetem tovább, hogy az anyja nem tudja itatni) Kb 20 percig ecsetelte nekem, hogy milyen szar anya vagyok, h ahelyett h itatnám, azzt nézem, milyen szép gyerekem van. (@nyádat...) Azt hittem, felrúgom.....Ha a 3. korty után öklendezik, a 4.-et már nyilván nem erőltetem. Így is 5-10 percenként itattam, (ill próbáltam), pedig visítva tiltakozott.. Mégis, kb 1dl folyadékot ivott csak meg.
Felhomályosított, hogy ugyan már, nem jól csinálom...és kiskanállal letuszkolt a gyerek torkán 3 csepp teát, majd elégedetten közölte, hogy este hatig ezzel a tökéletesen hatékony módszerrel 8 dl folyadékot kellene megitatni vele... Na, azt megnézném, hogy csinálja..
És amúgy is, miért ide hoztuk, a Bethesdába kellett volna (az egyik ügyeletes orvosukat hívtam, aki azt mondta, ide hozzam. Azt mondja erre: Öreg hiba. )
És én mindezt tényleg végighallgattam csendben, úgy, hogy egy hete 1 fél éjszaka kivételével széken v földön aludtam, szóval nem voltam éppen túl jó passzban. (De lehet, hogy éppen ez volt a szerencséje?) Szerintem baromi türelmes voltam... Végül megígértük, hogy igen, gondosabb szülők leszünk, és igen, megitatjuk vele a kívánt mennyiséget, csak had menjünk már. Egyébként a zárójelentése is kész volt, nem tudom, mire várt a doktornő... Kettőkor jöhettünk el, ezekkel a lélekemelő kritikákkal és jótanácsokkal, valamint azzal, hogy ha ismét hányna, Bethesda, ha hasmenése lenne, Szent László kórház.
Itthon végre megnyugodott Eszter is, ivott is szépen, háztartási kekszet majszolt... És sokat alszik... Talán rendben lesz már...
Jó végre itthon lenni... :)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése