Mikor délután 3-kor is 40,1-et mutatott a lázmérő, úgy döntöttünk, jobb, ha látja doki. Némi hűtőfürdő, visítás és vizes lepedővel kergetőzés után kissé lejjebb ment a hője, bevittük a Heim Pál Gyermekkórházba. (Tegnap lezúzták az autónk jobb oldalát, ennek köszönhetően egy jobb tükörnyi hátránnyal indultunk a többi autóshoz képest).
Esküszöm, a váróban azt hitték, rosszaság, de minimum elevenség elleni injekcióra hoztuk a gyereket, sandán pislogott csak rám minden szülő bágyadt gyermekét ölelve) Eszter láztól fűtött, kályhát megszégyenítően forró testtel ugrált-kacagott, székre fel, székről le. Mászott-futott a székek tetején, "ott is van, ott is van .. egééér!!!" "hajóóó, bácsi, ott van...manóóóó" és hasonló csatakiáltásokat hallatva...(természetesen nem képzelődött, csak a mesefigurás falfestés villanyozta fel így)
A rendelőben persze jókedve heves tiltakozásba és visításba csapott át, amint meglátta a sztetoszkópot és a fehér köpenyt... Szegény doktornővel valóságos tornamutatványokat mutattunk be, hogy meg lehessen vizsgálni....
A diagnózis: torokgyulladás, mandulagyulladás, enyhe kiszáradás...
Antibiotikumot kapott, orrcseppet, Normaflore-t.
A recepttel felfegyverkezve elindultunk megkeresni az ügyeletes gyógyszertárat. Nagyjából 5 patika van a lakásunktól akár gyalog is simán megközelíthető helyen. Naná, hogy egy ismeretlen volt nyitva, elég messze, így a tükör nélküli autóval tovább folytattuk utunkat... Mondanom sem kellett, nem tudtuk hol keressük, csak kábé sejtettük, merre lehet. Laza 3/4 órás autókázás és nagyjából 8 perc gyalog futkosás után megszereztem a felírt orvosságokat, indulhattunk haza.
Itthon Eszter csuda édes volt: csepp kezét a homlokára téve megállapította: "fojjó...anya...fojjó"...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése