A sürgősségin, avagy hasznos oktatás arról, hogyan is kell itatni a gyereket, ha az nem akarja...

Manóbaba belázasodott tegnap este, 38,5-re felment a hője. Alig ivott egész nap, viszont sokat hányt, így jobbnak láttuk, ha inkább bevisszük a kórházba...

11 órakor jelentkeztünk be  a kórház recepcióján. Adminisztrációs bakiknak köszönhetően fél kettőkor kerültünk csak sorra, (nem jelentkeztették még ki a gasztróról...), de babó roppant türelmes volt...

Esztert infúzióra kötötték. Nem is maga a szúrás, hanem a branül és az infúziós cső háborította fel Esztert, pontosabban, hogy azt bizony anya sem veheti ki... Végül csak álomba sírta magát...

 Fél 3-ra ismét felszökött a láza, 39,2...Kúpot kapott. Vért vettek tőle, és a nővér, rendkívül ostoba módon, álmában szórta meg... (mérges is voltam érte) Annyira megijedt édesem, egész testében remegett, patakokban folytak a könnyei. Egy vékonyka csőbe vették fel a vért az ujja hegyéből. Olyan hevesen tiltakozott, hogy két nővér hiába is próbálkozott, Eszter nyert. A harmadik ügyesebb volt, bár ő is komoly közelharcot vívott a kislánnyal... Összesen háromszor szúrták az ujja hegyét, kétszer a kézfejét...

Fél hatra ismét magas láza lett, kapott Algopirin-t... A doktornő azt mondta, nem valószínű, hogy ezek után hazamehetünk... :(

A láz később ugyan elmúlt, de Minim nem akart inni. Ha csak meglátta a poharat, vagy meghallotta az  inni, a tea, vagy a víz szót, sírt, ha pedig közelítettem is felé bármilyen folyadékot, csapkodni, visítani kezdett. Néhány korty ugyan lecsúszott, de ha erőltettem, hányingere lett... A kekszet viszont annál boldogabban majszolta.

A kedve jó volt, mosolygott, csacsogott (amikor épp nem akartam  itatni), szemmel láthatóan jót tett neki az infúzió.

Mivel apának délután dolgoznia kellett menni, megkérdeztem a doktornőt, maradunk-e vagy mehetünk haza. Azt mondta, ez a laboreredmények függvénye, amint tudja, jön. Ez volt nagyjából reggel 7-kor.

Aztán fél kettőig nem szólt, bár 2x is átrobogott a kórtermen, és egyszer vizitelt is.

Akkor ismét meg mertem kérdezni, mire számítsunk. Dúlt-fúlt, hogy mi nagyon rángatni akarjuk őt, ez nem így működik, mi nem rángathatjuk őt......  

Nagyon bunkó volt, olyan hangnemben beszélt velem, mintha ostoba és gyereknevelésre alkalmatlan lennék.. Én ennek ellenére úgy döntöttem,  előveszem udvarias pókerarcomat...

 "Először is, a gyerek nem halálos beteg! Talpra állítottuk infúzióval, de az nem tisztünk, hogy ebből a betegségből itt most kigyógyítsuk."  Így kezdte, na, már ekkor az egekben volt a vérnyomásom, szívem szerint leordítottam volna a haját... 

Folytatta: Hogy mi az, hogy nem tudom megitatni a gyereket. "Itt tovább nem maradhat, de azzal meg nem küldhetem tovább, hogy az anyja nem tudja itatni) Kb 20 percig ecsetelte nekem, hogy milyen szar anya vagyok, h ahelyett h itatnám, azzt nézem, milyen szép gyerekem van. (@nyádat...) Azt hittem, felrúgom.....Ha a 3. korty után öklendezik, a 4.-et már nyilván nem erőltetem. Így is 5-10 percenként itattam, (ill próbáltam), pedig visítva tiltakozott.. Mégis, kb 1dl folyadékot ivott csak meg.

Felhomályosított, hogy ugyan már, nem jól csinálom...és kiskanállal letuszkolt a gyerek torkán 3 csepp teát, majd elégedetten közölte, hogy este hatig ezzel a tökéletesen hatékony módszerrel 8 dl folyadékot kellene megitatni vele... Na, azt megnézném, hogy csinálja..

  És amúgy is, miért ide hoztuk, a Bethesdába kellett volna (az egyik ügyeletes orvosukat hívtam, aki azt mondta, ide hozzam. Azt mondja erre: Öreg hiba. ) 

És én mindezt tényleg végighallgattam csendben, úgy, hogy egy hete 1 fél  éjszaka kivételével széken v földön aludtam, szóval nem voltam éppen túl jó passzban. (De lehet, hogy éppen ez volt a szerencséje?) Szerintem baromi türelmes voltam... Végül megígértük, hogy igen, gondosabb szülők leszünk, és igen, megitatjuk vele a kívánt mennyiséget, csak had menjünk már. Egyébként a zárójelentése is kész volt, nem tudom, mire várt a doktornő...   Kettőkor jöhettünk el, ezekkel a lélekemelő kritikákkal és jótanácsokkal, valamint azzal, hogy  ha ismét hányna, Bethesda, ha hasmenése lenne, Szent László kórház.

Itthon végre megnyugodott Eszter is, ivott is szépen, háztartási kekszet majszolt... És sokat alszik... Talán rendben  lesz már...

Jó végre itthon lenni... :) 

Megint beteg...

Hajnali 2.kor arra ébredtünk, hogy baba rosszul van. Hányt, sokat... Tegnap nagyon keveset evett, de valahogy nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak... Azóta is nehezen marad meg bármi is a pocakjában. Remélem, nem a rotavírust hoztuk haza mégis... Bízom benn, hisz se hasmenés, se magas láz nincs (csak hőemelkedés)
Ma szinte semmit nem evett, ami lecsúszott  is rövid időn belül visszaköszönt...(fél virsli és 100 ml tápszer) Ami még nagyobb baj, hogy nem akar inni sem. (nagyrészt azt is kihányja, így állandóan itatom, hol nurofenes fecskendővel, hol pohárból, hol cumisüvegből). Most alszik, én őrködöm...

Tejterhelés 4-5. nap

Az utolsó két napon a nem-alvásnak köszönhetőenképtelen voltam rávenni magam az írásra...

A tejterheléssel kapcsolatban már csak 2 negatív székleteredményre vártunk. Mást nem is tettünk, mint vártunk...

Eszter tulajdonképpen valamiféle bölcsiként élte meg a helyzetet (0-24 variációban). Mindenkivel haverkodott, játszott egész nap,  mosolygott, kacagott. Főzőcskézett, rajzolt ( a pont-pont vesszőcske kezdetű örökérvényű rigmust sikerült tökélyre fejlesztenünk, nagyjából ötezerszer mondtam-rajzoltam basát. Eszter is majdnem hibátlanul ismétli már, és csodaszép köröket rajzol közben...XD) Másik kedvenc elfoglaltsága volt, hogy beült folyosón a szekrénybe, és egy "sziasztok" felkiáltással magára zárta, egy kicsit ücsörgött bent a sötétben, majd kiszólt: "Anyaaaa", én pedig kopogtam, majd nyitottam az ajtót... Ő kimászott, mjd vissza, és kezdtük előről... Jókat kacagott ezen. Kábé tízezredszer is. 

Segítettünk karácsonyfát díszíteni a Jézuskának és az angyalkáknak is. Mini nagyon élvezte, a műanyag gömböket lelkesen aggatta az alsó ágakra.  Végül, mosolyogva, ragyogó szemekkel csodálta a fát, és óriási áhítattal a hangjában megszólalt: "Mikulásfa!" Kreatív a gyerek, na :) 

Péntek délutánra azért nagyon fáradt volt már. Gondolom ez volt az oka, hogy pisilni is elkísért. Csak állt, és árgus szemekkel engem szemlélt, mit is csinálok épp... Majd előrehajolt, és felháborodva rámszólt: "Héé, anya... pelusba..." Na tessék, le lettem tolva...

Csütörtökön másik szobába kerültünk. (azért, hogy ne egy lázas, fertőző beteg kislány mellett legyen Cseppem). Az új szobatársunk egy kétéves kisfiú volt.

 Vele nem is volt gondom. Én valóban nagyon toleráns és béketűrő ember vagyok. De az emberi hülyeséget az erőszakossággal párosítva nehezen tolerálom. A kissrác anyukája pedig folyton panaszkodott, üldözött és macerált a magánéletével, nehézségeivel, vélt és valós egészségügyi gondjaival. (MacerAnya kissé hipochonder hajlamú volt, mint magát, mint a fiát illetően).  És én megértem, hogy egyedülálló anyaként jólesik neki, ha meghallgatják, ha kiöntheti a szívét... De mindennek van határa. Este 5 óra körül már szabályosan menekültem előle, és a "reflux vagyok, a gyerekem is örökölhette, de ezek itt nem értik" kezdetű véget nem érő sirámjai elől. (így, reflux vagyok... nem volt egy íkúharcos).De azt hiszem, hiába mentem ki a szobából, míg hallótávolságon belül voltam, mondta és mondta. Abban sem vagyok biztos, hogy abbahagyta, míg távol voltam... Máskor valószínűleg türelmesen hallgattam volna, megértően bólogatva. De most fáradt, hisztis és nyűgös voltam, jobbnak láttam, ha kerülöm MacerAnyát.  Így sokat tartózkodtunk a közös helyiségekben...

Ééés, a lényeg: szépen lassan, fokozatosan be lehet vezetni a tejtermékeket Mini étrendjébe... Ahogy ezt a doktornő kimondta, szabályosan elérzékenyültem. Azt hiszem, az egyetlen dolog, ami visszatartott attól, hogy nyakába boruljak, de legalább lenyomjak egy puszit és megöleljem, hogy Eszter az ölemben volt. Na meg mégsem tesz ilyet az ember a lánya orvosával. Legalábbis nem nyilvánosan...

Az egyetlen dolog, ami beárnyékolta kissé az örömömet, hogy elmondta, rotavírus-fertőzés volt az osztályon, és bár Eszter székletéből nem volt kimutatható a baci, amennyiben mégis beteg lenne, vigyük vissza... (Egyébként, ha megmondják, hogy ezért maradjunk benn a szobában azon az 1 napon, még komolyan is vettem volna...) Ettől függetlenül madarat lehetett volna fogatni velem... :) (ebben, be kell vallanom, kb 0.5%  szerepet játszott a tény is, hogy ismét ágyban alhatok..)

Tejterhelés 3. nap

Sokszor ébredtünk éjjel, ráadásul jó egy órát úgy aludtunk (széken), hogy Mini az ölemben ült, így a reggel nem épp jó kedvünkben talált.

És épphogy kiléptem az ajtón, kezemben egy éhes-álmos babával, hogy elkérjem a kötelező, napindító tápszeradagot (enélkül egyszerűen nem kezdődik el a nap), a nővérke nyájas hangon megkért, hogy mostantól, amennyit lehet, inkább a szobában tartózkodjunk. Először elképedtem. Ez most komoly??? Egy egészséges, unatkozó 22 hónapossal egész nap egy  3X4-es szobában???? Mondtam, az bizony kemény dió lesz, de megpróbáljuk.  Mondhatni, kicsit durcás voltam....

10-re nagyjából túl voltunk az összes játékon, ami eszembe jutott, és kivitelezhető egy kórházi szobában. Babáztunk, rajzoltunk, főzőcskéztünk, autóztunk, mondókáztunk, énekeltünk, báboztunk stb, még a hátamra is vettem, és paciztunk (majdhogynem csak a saját tengelyem körül forogtam, de Cseppem nek tetszett...) A tükörben végigmutogattuk a testrészeit...

De ki akart menni... Én tényleg úgy éreztem, hogy minden tőlem telhetőt elkövettem az ügy érdekében, úgyhogy kimentünk a 16 ml-es adagért, és kint is maradtunk a  folyosón. És ezért a szörnyű és felelőtlen tettemért olyan letolást kaptam... Hogy komolyan azt szeretném, ha összeszedne, elkapna valamit?! és egyszer már megkértek, értsem meg... Mondtam, igen, tudom, de ez itt egy eleven, egészséges 22 hónapos gyerek, a szoba kicsi és uncsi, és már nagyon nyűgös, hisztis volt odabenn, és kezdett elfajulni a helyzet...

"Na de anyuka, az nem rosszabb lenne, ha elkapna valamit?"

"Miért, van vmi fertőző nyavaja most?"

"Nincs semmi, de itt simán összeszedhet vmit"

Hm, az első két napban ez a veszély nem követelt ilyen szigorú szabályokat...No comment. magamban füstölögve vittem a szobába a visítva, vergődve tiltakozó gyereket.

11-re mentünk át a kardiológiára, így addig kisebb harcokkal és nagy trükkökkel elütöttük valahogy a 12nm-en az időt.. (kicsi lyuk még van a szívén, 1 év múlva kontroll, teendő nincs)

Fél 12kor jött a 32 ml tejalapú banános tápszer. Ez a mennyiség már gond nélkül megiható volt pohárból. Eszter még repetát is kért volna... Éhes volt már, ez a mennyiség csak meghozta az étvágyát... Ebédig nyafizott.. Aztán mégis alig evett valamit...

A nap további részében aktívan semmittettünk.... Ezt egyre nehezebben viseljük mindketten. Holnap tuti leviszem délután sétálni, ha piros hó esik, akkor is... (feltéve, hogy továbbra is jól lesz) Ma a doktornőre vártunk, de mire ideért, besötétedett, így a séta elmaradt...

Kevesebbet evett ma, mint szokott, de a hasa így is olyan, mint egy kis hordó. Remélem, ez nem lesz gond.

 És a lényeg: ma sem volt semmi nem kívánatos reakció, néhány apró bőrpírt vett észre csak a  doki (megmondom őszintén, én észre sem vettem volna, ha nem hívja fel rá a figyelmemet), illetve 2 piros kiütést látok a szája mellett, de egyik sem vészes. Szóval, ha a következő 2 székletminta is negatív lesz, szépen lassan be lehet vezetni a tejet az étrendjébe :)

Még mindig egy széken, ill a földön alszom. Nagyon fáradt vagyok, elmúlt 10 óra, de valahogy nincs kedvem lefeküdni. Pontosabban leülni aludni...:( Se leheveredni a kiságy alá... De már csak 2 éjszaka... 2 igen hosszú éjszaka....

Tejterhelés 2. nap

Reggel ismét nem reggelizhetett Eszter, és ezt nehezen tolerálta, már eleve  farkaséhesen ébredt.9-kor kapott 1 ml tej alapú tápszert (banán ízűt). Ahogy a szájába ért, rögtön köpte ki, és keservesen sírni kezdett... Angyalomnak szokatlan volt az íz, ő végképp nem erre számított. Nem erre az ízre, és főként, nem erre a mennyiségre... Felháborodását keserves sírással adta a világ tudtára... Újra próbáltuk, lenyelte.

Vártunk, lesz-e reakció, ekcéma, piros folt, orrfolyás, haspuffadás, hasmenés, bármi. 

Fél 10-ig el tudtam terelni a figyelmét, addigra azonban nagyon mérges volt, sírva-visítva mondogatta, hogy éhes.. 

10kor kapott 2ml-t, na, a kisasszony, érthető módon, ismét csak megsértődött a mennyiségen (a szokatlan íz már nem is érdekelte). Hosszú volt az az 1 óra 11-ig, pedig a játszószoba minden játékát előszedtük...

11kor a 4ml-t már kb 30ml tejmentes tápszerbe keverték... Kb 20 mp alatt megitta szegénykém... kért volna még, de nem lehett... 

Így kb fél 12-ig még játszott, csúszott-mászott a széken és alattuk, asztal alatt, pad alatt. A játékok már nem érdekelték...

Délben jött a 8ml... és még mindig semmi tünet....:-) Egyre bizakodóbb voltam...

Ebédet már ehetett... Csakhogy az késett. (Murphy, miért épp ma lenne pontos?) Fél 1kor végre asztalhoz ülhetett. Szinte mindent megevett, pedig nem kis adag volt...

2kor kapott 16 ml-t, ismét a tejmentes tápszerrel vegyítve.

A délelőtt kihívásai, és az óriási adag ebéd után a délután szinte csak evéssel telt, 2 óránként éhes volt szegény Matyim..

Evett:

  -1 üveg bébiétel

  - 1 zsemle felvágottal

  - 100 ml tápszer

  -2 üveg bébiétel

  - 2 banán

  - 2 szelet kenyér felvágottal

  - 180 ml tápszer

  - fél szelet kenyér felvágottal

Mindezt fél 10-ig...

Este fürdésnél pöttyöket vettem észre a hátán. Fura volt, nem tudtam eldönteni, hogy horzsolás-e, vagy kiütés. A nővérke is bizonytalan volt... Később foltok is megjelentek. Kissé el is keseredtem, pápá túrórudi, epres joghurt...

De az ügyeletes orvos megnyugtatott, valószínűleg lenyúzta csak valahol a nagy kommandózásban...

Így, ha a székletvizsgálat eredménye is negatív lesz (azaz nincs benne vér), holnap folytathatjuk, immár 16 ml tejalapú tápszerrel indulva... És már reggelit is ehet majd.

Adjatok tippeket, hogy lehet egy széken kényelmesen aludni?? Valahogy nem találom a helyem... :S És a földön sem kényelmesebb...

Tejterhelés - 1. nap

1.Bejelentkezés, avagy a kedves és nagytudású kolléganő az üvegfalon túlról


A tejterhelés reggelén Eszter nem ehetett semmit,  éhgyomorra kellett mennünk. Mondanom sem kell, féltem tőle, hogy fogja ezt tolerálni a kisasszony, ugyebár , ha az evésről van szó, ő nem ismer  tréfát... Meglepett. Kitartó volt, és rendkívül türelmes...

Természetesen dugóba kerültünk, és késtünk. Becsületes lévén, 4x, azaz négyszer próbáltam hívni a kórházat, hogy jövünk, ha araszolva is, de határozottan haladunk. Se a melléken nem jelentkezett senki, és "várjon a kezelő jelentkezésére" sem jött be. A kórháztól egy saroknyira úgy döntöttem, ötödszörre nem próbálkozom...

Belső parkolóba be, anya a papírokkal kivágódik a kocsiból, hogy gyorsan bejelentkezik. Az első negyed óra parkolás ingyenes,  óóó, háromszor is megjárom ennyi idő alatt... Igen, hogyne...:):)

A recepció előtt két darab kábé 3-3,5 km-es sor kígyózott...Sóhajtozva, (na jó, magamban anyázva) beálltam a rövidebbnek tűnőnek a végére... Aztán megláttam egy fehér köpenyest elsuhanni épp mellettem. Lerohantam: tejterhelésre jöttünk, osztályos befekvésre, TÉNYLEG ITT kell  sorba állnom? Megkérdezte kedves és nagytudású kolléganőjét az üvegfalon túlról. Igen, ITT, hangzott az elkeserítő válasz.. Sorbaálltam az immáron minimum 6 km-esre nőtt sorba...Ahová, míg sorban álltam, még néhányan beálltak előre, szabadkozva: csak egy kérdés. (Eszter mindeközben Gryllus Vilmos bácsi dalait hallgatta Apával a parkolóban. Illetve mindenki azt hallgatta az egész parkolóban, ha akarta, ha nem. Apával buliztak).  Végül is laza 20 perc után sorra kerültem, végre.  Megkönnyebbülve adtam át a papírokat a kedves és nagytudású kolléganőnek az üvegfalon túlra. Aki, belenézve az iratokba, sanda szemeket meresztgetve rám, ezt  merészelte mondani: "Anya, szemben ki van írva -mutatott egy bizonytalan pontra a távolban, valahol a tömeg mögött- hogy OSZ-TÁ-LYOS BE-TEG-FEL-VÉ-TEL. " Nyeltem egy nagyot, és  folytott hangon ennyit sziszegtem csupán a kedves és nagytudású kolléganőnek az üvegfalon túlra:  "Épp ezt kérdezte meg nekem  a kolléganője úgy 20 perccel ezelőtt, mielőtt beálltam a sorba"  majd kecsesen elviharzottam a bizonytalan pont felé, egyenesen a tömeg mögé. (Kifejezettem kiráz a hideg az ilyen típusú ügyintézőktől, de valahogy mindig beléjük botlok)
Ezután a betegfelvétel zökkenőmentesen zajlott, kb 3 perccel a fent említett incidens után, kezemben a papírokkal indultam a külső parkolóba Manócskáért és Apáért. (azaz három percembe került volna a betegfelvétel, ha a kedves és nagytudású kolléganő az üvegfalon túl figyel is a munkatársa kérdésére, nem csak bólogat. Na mindegy.)


2. Megintcsak: Most akkor hol is jelentkezzünk?!


Beléptünk a Gé  épületbe. A 2. emeleten, a gasztrós osztályon a nővérke kezébe adtam a papírt, udvariasan elmondtam, kik vagyunk és miért jöttünk. Nővérke elolvassa a gyermek nevét, majd közli, ezzel a földszinte kell mennünk.   A földszinten a portás kezébe nyomtam a papírokat...Aki beleolvasott, lapozott egyet, majd vissza egyet, megint hátra, majd megkérdezte, miért is vagyunk itt. Mondom, osztályos bentfekvés, tejterhelés. Aha. Akkor a 2 emeletre kell mennünk, az osztályra. Mondom, aha, szerintem is, de onnan küldtek ide.  Portás hümmög kettőt, "szerintem itt ma nincs ilyen" (felszaladt a szemöldököm, mi van?!?!)  "Mariiiiii!!! Van ma tejterhelés???" zengedezett a portás valahová egész hátra egy ajtó  mögé "Szerintem ma nincs semmi" jött a válasz, majd megjelent Mari is, és elkedte forgatni a papírjainkat. Na, itt kezdte elönteni az agyamat a lila köd. De Mari  felemelte a telefont, és megerősítette a 2. emeleten a Nővérkét, hogy igen, tényleg hozzájuk kell felvenniük minket... A lila köd még idejében elszállt...
Visszalifteztünk a 2. emeletre. Felvettek  minket az osztályra.  Elfoglalhattuk az ágyunkat... általános állapotfelmérések, fülészet, stb. Eszter valódi hősként tűrte a procedúrát...
Fél 11-ig ezenkívül semmi nem történt. Akkor végre szóltak, hogy megetethetem Minit, ma csak a Prick -tesztet végzik el ( http://www.astmasan.ro/hu/pliante/10.html). Édesem, akinek eddig egy szava sem volt, pedig biztosan kopogott a szeme az éhségtől, nagyjából másfél perc alatt 2 és fél banánt elfogyasztott.


3. A 105-ös szoba rejtélye


A Prick-tesztre 14 órára kell mennünk az A épület, 1. emelet 105-be, tájékoztatott az egyik nővérke. (háromszor, két óránbelül, sebaj...)  El is indultunk. Keresem lelkesen az A  épület első emeletén a 105-ös ajtót....Nincs. Sehol. Egy fehér köpenyes száguldott épp arra, így segítséget kértem, hol az a bizonyos 105-ös ajtó. Nem tudta. Én meg nem tudtam, mit nem tud ezen, ha egyszer itt dolgozik... Mindenesetre kedvesen a 118-as ajtóhoz küldött, a bőrgyógyászatra. Bekopogtam, az asszisztens kilépett, elmondom, kik vagyunk és mi járatban, és hogy egy bizonyos rejtélyes 105-ös ajtót keresünk.  Az asszisztens egy kis türelmet kért, és bement. 1 perc múlva megjelent: "Az osztályon kértek konzíliumot?" Szegezte a mellkasomnak a kérdést. "Hogy mit?" Értetlenkedtem. Tényleg egyre rejtélyesebbnek tűnt az a bizonyos 105-ös ajtó, lelki szemeim előtt megjelent egy elkülönített folyosó, acélborítású falakkal, ahová a kedves beteg csak a kétajtósszekrény-méretű biztonsági őrrel léphet be, és az ajtó, természetesen hipermodern, extrabiztonságos acélajtó, 8 számzárral, ujjlenyomatleolvasóval, térfigyelő és hőérzékelő kamerákkal, 6 mechanikus zárral... És ha nem tudod a jelszót, nem léphetsz be a 105-ös ajtón... Újabb 5 percig vártunk ilyen kétségek között, mire megjelent az asszisztens, és közölte: 152-es ajtó, Dr. Nemtudommárki. Hát, kiábrándító volt.. Se acélajtó, se biztonsági őr...
(De  most komolyan, a 152-t hogy lehet összekeverni a 105-tel??? )
Ez az ajtó hamar meglett. És igen, egyszerű, sárga faajtó. :( Kopogok, asszisztens kilép, ismét elmondom kik vagyunk, miért jöttünk. Asszisztens bólogat, elkéri a papírokat, várjunk. Várunk. 2 perc múlva kilép, és rezzenéstelen pókerarccal megkérdi: "Konzíliumot kértek?" "Hogy mit?" Felettébb értelmesen nézhettem rá, mert szó nélkül visszabújt az ajtó mögé. Bennem pedig felmerült, lehet hogy mégsincs vizsgálat, ha nem tudom a jelszót, azaz a választ: "konzíliumot kértek?"...
A jó hír: vagy tudtam a jelszót, csak nem tudok róla, vagy nem kellett semmiféle jelszó, (azt hiszem, ezt már sosem fogom megtudni), de a vizsgálatot elvégezték, az eredmény negatív... :-)))
Így holnap reggel ismét nincs reggeli, és valamikor Manó kap 1ml tejet, majd várunk, és figyelünk. Ha minden ok, akkor 1 óra múlva 2mlt... Izgulok!!! (csak Eszter azt ne higgye, hogy ő már soha többé nem kap reggelit...)



Forgattak is, igen, igazi tévés forgatás volt, az osztály kapott ajándékokat. De mi kihagytuk...Sem Eszter, sem én nem lőttük be tévésztárosra a sérónkat ma, így mégsem léphettünk a kamerák elé... (na jó, épp aludt a picilány....)

Egyébként Minimanó már barátnőt is talált, nagyon szívesen játszik Orsival, egy kedves 5 éves kislánnyal. Fut hozzá, ha meglátja, sőt, már egy ölelést is megérdemelt... :-) Rajzoltunk, felfedeztük a babaházat, mesét olvastam nekik, formabedobósat játszottunk... Tényleg jól elvoltunk.






4. "Baba is iszik belőle!"


A  szobatársunk egy picike tünemény, az alig 3 hónapos Réka baba volt.  Eszter csodálkozón, álmélkodva nézte, ahogy szopizik. Szemmel láthatóan elbűvölte, megigézte... csak állt, nagyon erősen, szinte áhítattal figyelte babát és anyukáját, és suttogva ismételgette mindannyiszor, ahányszor a baba szopizott: "iszik a baba, iszik!"


Aztán délután, úgy 4 óra tájban, mikor Réka baba ismét szopizott, Eszter az ölembe kéredzkedett, onnan leste őket. Majd gondolt egyet, az ölemben ülve szembefordult velem, és elszántan közölte: "Baba is iszik!.. Baba is iszik onnan!...Baba is iszik belőle!" Egyik kis kezével a pólóm nyakát húzta lefelé, a másikkal a cicimet próbálta előhalászni.... Percekig tartott, mire meg tudtam győzni, hogy ez sajnos nem fog menni... Tényleg meglepődtem, de be kell vallanom, valahol jó érzés volt. Nem tudtam,  hogy csupán a dolog intimitása ragadta magával, vagy emlékeket idézett-e fel benne. 
Este a kórházi széken ülve, csendesen összebújtunk, és énekeltem, meséltem neki,  ő  pedig  kis buksiját a mellkasomon pihentette. Épp álomba szenderült volna,  mikor egyszer csak  felült, nagy szemekkel komolyan rám nézett, lehúzta a pólómat, és a cicimre mutatott: "Baba is iszik belőle!" Megható volt, és kicsit fájó, ugyanakkor boldog érzés: igen, elmúlt, de Eszter is emlékszik rá... De ezt rajtunk kívül úgysem érti senki. Ez csak a miénk, anyáé és gyermekéé...:)

Dalospacsirtám

 Reggel a bölcsibe sétáltunk (visszavittük a fotókat a dadusnak). Hátibatyuval mentünk, lestük a galambokat, varjakat, cinkéket. Rendszerint éneklek is neki ilyenkor. Persze az utca békés lakóit igyekszem nem sokkolni, így a hangerőt visszafogom, és a táncot is otthonra tartogatom. Lássuk be, nem énekesi pályára születtem, de Babó szereti, és ez nekem elég. (Úgy alapesetben dilisnek néznek, így ez nem oszt, nem szoroz, felesleges lenne zavartatnom magam...) A repertoár igen széles, a "Hull a pelyhes" kezdetű, éppen aktuális klasszikustól a "Könnyű álmot hozzon a szél"-en át egészen a "cickom, cickom"-ig tart. Éppen kezdtem belelendülni,  hogy "búú, bú, búú, boci szomorú", Mini egyszer csak rákezdett:

"Háp, háp, háp,

jönnek a kacsák...."

Velem együtt énekelt!!!! Csuda édes volt...  Majd elolvadtam... 

Ja, és a fotók a kis Mikuláslányról: